<quote-purple>Minden szava arany..<quote-purple>

"A XXX. század iskolapolitikája sok tekintetben eltért a XX. századétól. Az ismeretanyagnak s a lexikális adatoknak az a felmérhetetlen mennyisége, mely évezredek során felhalmozódott, eleve kilátástalanná tette volna a szervezett közoktatást a XIX-XX. századi értelmezés szerint.

Már a XXI. század táján felismerték a tudósok, hogy az emberi agy befogadóképessége korlátozott, de egy-két évszázadnak még el kellett telnie, míg ennek a - pedagógia szempontból korszakalkotó - felfedezésnek az első jelei megmutatkoztak a közoktatás gyakorlatában.

‘A töméntelen adat és a kevésbé lényeges ismeretanyag tárolását bízzuk a kibernetikára - javasolták a tudósok. - Az emberi agy megbízhatatlanabb, és kapacitása összehasonlíthatatlanul kisebb, mint akár a legprimitívebb kibernetikus gépeké.’

Különösen hosszú időt vett igénybe a tananyag megreformálása. Kiválasztani a leglényegesebb keveset az évről évre gyarapodó ismeretanyag tömkelegéből - ez valóban alapos, megfontolt s körültekintő munkát követelt. Amellett folytonos revízióra szorult, hiszen évről évre új, nagy jelentőségű találmányok, felfedezések születtek, a történelem új tanulságokat szolgáltatott.

Tehát a megtanulásra érdemesített - leglényegesebb - ismeretanyagban időről időre bővíteni kellett az újkeletű és szűkíteni a régibb keletű ismeretek körét.

Az említett felfedezésből több, igen érdekes következtetést vontak le a tudósok.

Megállapították például, hogy mivel az emberi agy befogadóképessége korlátozott, az agynak az a tulajdonsága, hogy a lényegest megőrzi, a lényegtelent pedig kirostálja a feledés rostáin, ez a szelektív funkció szoros összefüggésben van azzal, amit tehetségnek szokás nevezni.

Voltaképpen a tehetség legalább annyira gyökerezik a lényegtelen elfelejtésében, mint a lényeges tudásában.

A klasszikus közoktatás eléggé el nem ítélhető balfogása, hogy megzavarta az agy szelektív működését, éspedig azzal, hogy elsősorban a lényegtelenre irányította a tanulók figyelmét. “Ezt mindenkinek tudni kell” - mondta a tanár a valóban fontos ismeretanyagra, de közepesnél jobb minősítést csak azoknak a diákoknak adott, akik “álmukból felriasztva is könyv nélkül fújták a leckét” vagy mellékes és javarészt semmire sem használható adatok citálásával hívták föl a figyelmet magukra.

Az agy egészséges szelekciója szinte a fonákjára fordult: tíz- tizenöt iskolai év után a diák már ügyet sem vetett az élet, a természet, a társadalom nagy összefüggéseire, csak turkált a szellemi ocsúban, senkinek sem fontos ügyekben fontoskodott, s aprólékos bogarászásban - “szőrözésben” - lelte gyönyörűségét.

Érthető, ha a pedagógusok egy része elítélte ezeket a megállapításokat, és hevesen védelmére kelt az addigi közoktatási gyakorlatnak.

Évszázadok teltek el, míg végleg kikoptak az iskolákból a puszta adatokat visszakérdező röpdolgozatok, s a szükséges kevésre korlátozódott a mikor? mettől meddig? ki? mi? hány? - és ennek megfelelően szaporodott a miért? s a hogyan?

(Legtovább a szellemi vetékedők áltak ellen, de idővel korszerűsödtek ezek is: “ki mit tud?”-ot már csak kibernetikus gépekkel játszottak. A versenyben részt vevő emberektől olyanokat kérdeztek ezután, amire a kibernetikus gép nem volt képes felvilágosítást adni.)

Némi betekintés a XXX. század iskolarendszerébe:


A kötelező oktatás egyéves korban kezdődött. Étkezés, testmozgás, játék, zene - ezek voltak a három évig tartó iskolai előkészítő “tantárgyai”.

Utána tizenhat éves általános előkészítő iskolával folytatódott az oktatás. Ezen sajátította el az ifjúság az alapvető ismereteket a művészetektől a filozófiáig, az orvostudománytól a futonfizikáig, s a papírcsákó készítésétől a légitaxi kezeléséig, mindenben csak az általános műveltséghez tartozó lényeget.

A játék már nem úgy szerepelt, mint önálló tantárgy, hanem mint az iskolai oktatásnak minden tantárgyra érvényes, alapozó módszere.

A nagykorúsító végbizonyítvány után, melyet huszadik életévükben kaptak meg a tanulók, beiratkozhattak a hatéves szakmai előképzőre, azaz a korabeli egyetemre. Ezzel be is fejeződött a klasszikus értelemben vett közoktatás.

Az egyetemi Képesítő bizonyítványra ki-ki megkapta beosztását, s a gyakorlati munka közben diplomát szerezhetett az ipari vagy művészeti ág valamelyik fakultásán. Később pedig - rendszerint évtizedekkel később - doktori oklevelet is, ha volt elég tehetsége, szorgalma, kitartása."

‍