Azáltal, hogy a bennünk lévő kusza gondolat– és érzelemfoszlányok az írás során konkrét formát kapnak, megtisztul a belső világunk is.

Régen nekem is ment az írás. Szerettem történeteket, karaktereket teremteni. Még egy verset is írtam:

hullámok hada gyötör szüntelen,
céltalanul dobál végig az életen.
vize lassan öl, kedvtelenül csepeg,
érdesen siklik a roston, erezeten.

s ugyan szél tépázza lényemet,
kétségbeesetten, de csak lebegek,
lebegek és fuldokolva létezem,
miközben fakóra nyal a végtelen.

istenem, belém miért nem rejtettél gyöngyöt, érdemet?
lelkem miért oly' gyönge és szépnek lenni képtelen?
kérlek, könyörögve kérlek,
hogy melengető homokot végre hadd érjek,
hadd legyek egy hajótörött végső reménye.
‍
vagy engedd, engedd,
hogy szálkásra nyúzott, szégyenletes létem
végleg merüljön az oly' hívogató mélybe.

(Tóth Zsolt: Uszadékfa)

Idővel az írás azonban egyre szórványosabbá vált, az egyéb elfoglaltságaim mellett nem jutott rá energia. Mikor pedig nagyritkán mégis volt rá lehetőségem, akkor pedig már nem bírtam magam rávenni.

Mintha kiveszett volna belőlem az írás képessége. Vagy mintha olyan mértékben berozsdásodott volna, hogy abszolút használhatatlanná vált.

Egy olyan ‘lelketlen’ szöveg megírása persze, mint egy e-mail, sosem jelentett gondot, sőt. Még könnyen is ment. Gyakran engem kértek meg ismerősök, hogy fogalmazzak meg nekik ezt vagy azt. 

Viszont amikor magamból, magamat akartam megírni, az már nem ment. Nehezen folytak a szavak, és ha ki is tudtam magamból préselni valamit, akkor számomra az is mesterkéltnek, izzadtságszagúnak érződött.

Pedig annyira írtam volna - például naplót, vagy csak röpke szösszeneteket a metrón. De úgy éreztem, hogy ez nekem nem megy, hogy valahogy máshogy kell megélnem a belső világomat. Úgyhogy fel is hagytam a próbálkozással.

Így teltek-múltak az évek. Az utóbbi időben viszont intenzíven elkezdtem önismerettel foglalkozni és az írás kérdése újra előkerült.

Rácsodálkoztam, hogy vajon miért olyan nehéz szavakba öntenem, hogy mit érzek. Ekkor ugrott be egy egyetemi tanárnőm mondata, amit még egy konferencián csíptem el tőle fél füllel. Az önéletrajzokkal kapcsolatban mondta, hogy: 

‍“Ahhoz, hogy egy mű létrejöhessen, meg kell születnie annak a belső, lelki állapotnak, amelyben az alkotó elhiszi: története befogadásra érdemes.”

Akkoriban nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek a gondolatnak, most viszont élesen hasított belém a felismerés: hiszen ez az állítás minden írásra, nem csak az önéletrajzokra igaz!*

Hiszen még ha nem is tervezem senkivel sem megosztani, a gondolatok, amiket papírra vetettem, már maga az írás aktusából kifolyólag - azaz hogy egy lapra vetem a gondolataim, - egy elképzelt, fiktív olvasó számára olvashatóvá válnak. 

Még akkor is, ha a következő pillanatban egyből hajítom is a szemetesbe, a mű - az alkotás röpke vagy hosszas idejére - egy potenciálisan bárki számára elérhető ablakot nyit az én lényembe.

Arra eszméltem, hogy valószínűleg ez az, ami megijesztett engem. Ez keltett egy olyan erős gátat bennem, ami megakadályozta, hogy bármit is leírjak.

Nagyon régóta küzdöttem önbizalomhiánnyal. Azt éreztem, hogy csak fölöslegesen foglalom a helyet a világban, hogy csak tengek és lengek, különösebb értelem nélkül. Ezt pedig ugyan miért kellene bárkivel is megosztani? - gondoltam magamban. Mi ebben az érték, mitől lenne ez érdemes bármilyen figyelemre?

Csak most, hogy az önismereti munka során elkezdtem magamban meglátni az értéket, jövök és jöttem rá, hogy mindaz, amit én hibának és gyengeségnek hittem, az valójában lényem sava-borsa.

Megannyi szépséget és erőt köszönhetek ennek a "gyenge" oldalamnak. Eddig a pontig, ahol ilyen fényben tudok önmagamra tekinteni, kínkeservesen jutottam el.

Mintha holmi magok lettek volna ezek a gondolatok, amiknek mostanra sikerült beérniük és szép növénnyé válniuk. Ezért már lényegesen könnyebb magam kifejezni - legyen szó agyagozásról, festésről, táncról vagy éppen az írásról.