2024-10-02
Tetoválóból tetoválóművész - interjú Rupf Verával
Dátum
2024-02-15
Olvasási idő
1
perc
<quote-red>A művészet tehát terápia. Annak is, aki műveli. És annak is, aki befogadja.Jó lenne kifejleszteni egy alternatív oktatási módszert.<quote-red>
A màrka- ès én-építési munka során sok művésszel, művészi beállítottságú emberrel dolgozom együtt. Nem meglepő ez: náluk hatványozottan igaz, hogy a mű - a termékük vagy szolgáltatásuk - nagyon erősen összefonódik saját magukkal, belőlük fakad. Alkotás közben - ha nem is tudatosan - óriási belső utat járnak meg, ezen keresztül láthatóan sokmindent dolgoznak fel és adnak ki magukból.
Nekem ilyesmit ad az írás és a fotózás. Befogadói oldalon pedig például az irodalom, a színház, a zene, a design, az építészet, a festészet vagy a filmek (és még tudnám sorolni. (Hogy őszinte legyek, elég erősen kultúra függő vagyok 🙂).
Mácsai az „Egypercesek száz percben“ című estjének elején így beszél Örkényről:
„Néha azon sóhajtozunk, hogy ‚de kár, hogy ezt Örkény nem érte meg! Vajon mit írna róla?‘. Az Egyperceseket felolvasva világos lesz, hogy hiszen már megírta. Olyasmit talált meg bennünk, a mi létezésünkben, a mi világra vetettségünkben, ami nem rövidtávon, hanem inkább örökre érvényes.“
Mélyen egyet értek Mácsaival. És hogy ezt az állítást egy konkrét példával is alátámasszam, álljon itt a darab végén elhangzó, örökérvényű Egyperces.