Ennek jegyében most éppen – a különböző művészetterápiai alkalmak mellett - egy egy éves, asszertív kommunikációra építő coaching képzésben veszek részt a Legacy-nál.

<quote-purple>A márka és ‘én-építési’ munkámban szándékosan nem köteleződöm el egyfajta módszertan mellett, mert abban hiszek, hogy – mivel minden ember más, így - magát a módszert is azzal az adott partnerrel közösen érdemes kialakítani, akivel éppen dolgozunk.<quote-purple>

A coaching módszertanára azért voltam kíváncsi mélyrehatóbban, mert úgy éreztem, bàr maga a szó eléggé el van ’használva’, sokszor negatív elôítèletek tàrsulnak hozzà, szemèlyes tapasztalatok mentèn làtok benne èrtèket.

A negatív megítèlèssel kapcsolatban álljon itt Márton Mónika, a képzésem vezetőjének véleménye (akinek a személyében remek és hiteles mentorra leltem):

„Szokták mondani, hogy ‘Magyarország a tízmillió coach-ok országa’, aminek elég negatív színezete van. Kétségtelen, hogy sok ember mondja magát coach-nak. De ha úgy fogalmazzuk inkább meg ezt a mondatot, hogy ’Magyarország a tízmillió coach képzést végzettek országa’, akkor ez már mindjárt más. A coach kompetenciákat érdemes az élet bármely területén beilleszteni a mindennapjainkba.

Mi azzal a baj, ha az emberek előrelépnek érzelmi intelligenciában? Ha empátiában, partnerségben, tudatos jelenlétben, önmaguk és mások tudatosságának a fejlesztésében, mások tanulásának az elősegítésében szeretnének fejlődni?

Tulajdonképpen amikor azt mondjuk, hogy sok ember jár ma coach képzésre, akkor ezzel azt mondjuk, hogy sok ember fejlődik olyan társas kompetenciákban, amikben egyén, csoport, csapat és társadalmi szinten is jobbak lehetünk.

Adja az Isten, hogy Magyarország tízmillió coach szemléletű ember országa legyen. Szerintem ezzel össztársadalmi szinten sem járnánk rosszul.”